„Anya szerint meghamisítom a valóságot. Nem igaz abból semmi, Niki, amit te mondasz, annyira jól tudsz hazudni.”
A megszámolt babák olyan könyv, melynek
végére érve az olvasó tele van kérdésekkel. A „miért” lüktető tanácstalanságát
nem váltja fel megnyugtató hepiend. Azonban a leírtakat nem lehet másképp elmondani, mint így; ennek
egyelőre több komoly akadálya is van.
Traumaszöveg
a bántalmazó családban nevelkedő gyermekről. A főszereplő, Nikolett
személyisége nem a megszokott fejlődés útján halad. Egy kislány, aki egyetlen
jól kiszámítható rítusban létezhet igazán: ha megszámlálta babáit, s ha
mindegyik hiánytalanul megvan.
A
traumákat ma javarészt a bulvár birtokolja. A hírfalók világában – rég nem
pusztán híréhség van - nem telhet el nap a kellő mennyiségű vér és áldozat
nélkül. Ennek az a következménye, hogy sokszor magánügyeket látunk peregni, a valódi
okok megmutatása nélkül, ilyen módon többnyire az értelmetlen halál tükrében. „Megakadályozható
lett volna”. „Ember embernek farkasa” lett, az (ön) pusztítás mítoszának
rengetege világméretűvé növekedett. A pszichológusok hol „kiterjesztett
öngyilkosságról” magyaráznak, hol meg arról, hogy a bántalmazó korábban maga is
bántalmazott volt. Ahogy sarkított példával élve Rubin Szilárd Aprószentekjében
mondja a sorozatgyilkosságok miatt kivégzett Jancsó Piroska: „Mert engem
farkasnak neveltek.”
Hol
kezdődik ez az egész? A szövegben elejtett utalásokat olvasás közben föl kell
szedegetni: „Irma például az ételben nem tudott soha megálljt parancsolni
magának, az apám meg a szexuális vágyaiban, mondja a Mami.”
A
bántalmazás eredetileg nem Nikivel kezdődik, hanem a nővérével, aki végül
belehal a tortúrába. Később két kisebb testvér születik, akik sértetlenül
nevelődnek. Az anya legidősebb gyermeke halála fölött érzett gyásza viszont
féktelen dühkitörésekhez vezet, s ezeknek lesz áldozata Nikolett. Aztán: a két
szülő között a kapcsolat eleve félrecsúszott, mivel ebben a családban a férfi
lenézi a nőt.
Az
apát nem ítélik el törvényesen, de az anya tudja, hogy a nővér kínzásában és halálában
tevőlegesen részt vett. Őt tartja felelősnek a széthulló családért, s alárendelt
helyzete miatt sem védheti meg tőle másodszülött lányát. Ráadásul az apa eleinte
védelmébe fogadja Nikit, látván, hogy az anyja dühe elől rendre hozzá menekül.
Az apai szeretet azonban sosem lehetett a helyén, hiszen hamarosan megkezdődik
a kislány molesztálása. A szülők, mivel másképp nem tudnak megszabadulni tőle,
újra meg újra „elteszik az útból” Nikit. Gyermekük a meghalt másikra és a
bűneikre emlékezteti őket. Az anya naponta
megveri, az apja éjszakánként zaklatja. Ami a legszörnyűbb ebben az egész
históriában, hogy a kislány újra meg újra felmenti szüleit, és önmagát hibáztatja
bántalmazó viselkedésük miatt.
Szöllösi
Barnabás a regényről írott kritikájában[1] így fogalmaz: „Czapáry
regényének fő intenciója, hogy egy bántalmazott lány elméjének belső valóságát
ábrázolja stilizált nyelven keresztül. Száraz, egyszerű tőmondatokban fogalmaz,
gyakori halmozásokkal, szóismétlésekkel, melyek a kislány tudatlanságát,
naivitását hivatottak érzékeltetni. Ugyanakkor a könyv homályos jeleit adja,
hogy ennek a naivitásnak az elvesztéséről is szólni kíván.„
A
babák megszámolásának rituáléját másik irányból is megközelíthetjük. Niki –akit
anyja lekicsinylően debilleánynak nevez - óriási erőfeszítéseket tesz azért,
hogy a normalitás határán belül maradjon. Az egész tudatfolyam-leírásnak semmi
más értelme nem lenne akkor, ha csak az elbeszélő reflexiója lenne. A babák
elvesztése azért fenyegető számára, mert saját testi és lelki épségét is
veszélyeztetik. Félelmeit is a babákon keresztül tudja kifejezni. Ha a babák
meghalnak, attól tart, hogy akkor ő is megsemmisül. Ennek a tudata mindenütt
ott van, illetve a lehetősége is. Annak ellenére, hogy életében az események
menetrendszerűen zajlanak, iskolába jár, barátokat szerez, napjait a fenti
körülmények miatt mégsem a gondtalan gyermekkor jellemzi. Amikor az apa, Tibor
elkezdi elrejteni előle a babáit, ez a gonosz tréfa kezdettől fogva arra
sarkallja Nikit, hogy minden erejét összeszedve még akkor is köréjük rendezze a
gondolatait, ha nincsen otthon. „Amikor az óvodába kell mennem, távol vagyok,
folyamatosan csak arra gondolok, hogy mi lehet velük, és rettegek, hogy amikor
megjövök, valamelyiket nem fogom megtalálni, légyszi, ne tedd el a babáimat,
mondom az öcsémnek, Zsoltinak, de úgy látom, nem veszi komolyan.”
A
babák annyira fontos szerepet töltenek be Niki életében, hogy számára élnek.
„Amikor éjszaka egyedül vagyok a szobámban, csak a babák hangja tud álomba
ringatni, de úgy nem tudok elaludni, hogy kettő hiányzik, nem tudok elaludni.
Utána pedig nem akarok felébredni.” „Ha megnézem, hogy vigyáz a kicsinyére a
Sári baba, megkönnyebbülök, mert megvédi őt. Melléfekszik, és vele van egész
nap, úgy védelmezi.”
A
tárgyak életszerűsége éles kontrasztban áll egyrészt a családtagok érzéketlenségével,
másrészt e nem leplezett borzalmakkal szemben külön-külön tanúsított
viselkedésükkel. „ A Mami szerint nekem el kéne költöznöm hozzá, mert igaz,
hogy ő sem bír engem elviselni, de nyugodjak meg, ő hisz Jézusban, és Jézus
mindenkin segít.” (A Mami az apa nagypapa második felesége, a történet szerint
kétszer is magukhoz veszik a kislányt.)
„Az
Őrimama szerint az anyám, amíg itt[hon] lakott, nagyon szép volt, amíg nem
rabolta el a gonosz férje, az apám, akinek nagyon sok pénze van, de ő tudja,
hogy nincsen jó helye a lányának, viszont nem tud ellene tenni semmit […] „ „A Nagyapa azt mondta, hogy legyek hálás az
Ida néninek, akit én Maminak hívok, hogy magához vett, és nevel évekig, ezért
csak akkor hívhatom Maminak, ha ő erre külön megkér, különben ő az Ida néni.
Nagyon beteges családból vagyok, a nővérem is eltávozott az élők sorából, és ő
gyűlöli a fiát, de ezt soha nem mondhatja el neki.”
A
családban az apai nagynéni férje is bántalmazó: „Szép, egészséges kislány
leszel, most megvizsgálunk, és felveszi a fejére azt a kör alakú valamit.” A
nagyszülők vallásosak, de a hitük misztikus és félelmet keltő a gyermek
számára: „Mindig megkérdezem őket, hogy hol lehet Jézussal találkozni, de nem
tudják megmondani. […] A szívedben van, mondja, és ha rá gondolsz, érezni
fogod, de én hiába akarom, nem érzem Jézust, a Mami szerint ez az én hibám.
Sosem fogom érezni, hogy hol van, soha, soha, mert láthatatlan.”
Az
elbeszélő hangja végig azt a hatást keltheti az olvasóban, hogy nem egy, hanem
több személy mondja el ugyanazt a történetet. Mintha egyetlen bántalmazott sem
merné elmondani azt, ami a valóságban vele megtörtént. Ugyanakkor ha – például
terápiás okokból – az egyéni történeteket szétszedjük és felfűzzük egy kvázi új
történet szálára, akkor a motívumok ismétlődése lehetővé teszi az egyéniség
megőrzését, s az egyéni fájdalmak kimondását.
A traumaszöveg
az elmondhatatlanról beszél. Tehát aki a tettel,
mások tette miatt kilökődik, vissza tud-e kerülni a közösségi létbe pusztán
szavakkal? Milyen tere és ideje lesz annak, akitől elvették a
gyermekkorát? Nehéz kortársként írni erről a témáról, mert nincs idő- és
térbeli elhatárolódás, rátekintés a témára. Más humán tudományok, pl.
pszichológia, szociológia, jogtudomány foglalkoznak vele, s ebben az
esetben, ha az irodalom beemeli kanonizált témáinak sorába, először a téma
nyelvét kell megtalálni. Ennek a kísérletnek lehetünk szemtanúi, amikor magunk
is részeseivé válunk a babák megszámlálásának, ha megértjük Niki szenvedéseit,
és végig viszolygunk. Ehhez nem lehet sterilen hozzáállni,
Szintén
Szöllösitől citálva: „Czapáry Veronika jó író, a Megszámolt babák pedig
jól megírt könyv, de nem szervesen lélegző anyagból született regény, hanem
olyan feladat módszeres teljesítése, amelyet az író önmaga elé kitűzött."
A kritikus itt
azt a fontos momentumot emeli ki, hogy a megírás során a szerző a valóságot a
fikció szintjére fordította, mintha a fő szándék a trauma irodalmiasítása lett
volna.
Azonban ennek
megértéséhez a szerzővel készített interjúból szükséges idézni[2]:
„A következő
könyvem, amit már megírtam és a munkacíme Valamilyen Város, ebben Alice és
Cincinnatus, két regényhős talákozik a regényemben (Alice Tükörországban - L.
Carroll és a Meghívás kivégzésre - V. Nabokov) főhősei és azon tanakodnak, úgy
hogy közben rengeteg kalandon mennek keresztül, hogy most valóságosak-e vagy
sem, "csak" mert regényhősök és a regényemben találkoznak. A fikció
és a valóság viszonyát kérdőjelezem meg, hol hogyan és mi történik, ami egy
regényben megtörténik? Számot lehet erről adni? Tudom, hogy az egész 20.
századi irodalomelmélet és filozófia erről szól, és homályos kérdésre csak
homályos, kiszámíthatatlan válasz lehetséges.”
Tehát ezek
alapján látnunk kell azt a szerzői koncepciót, amely a szövegszervező erőt
biztosítja. A kohéziót, mely ennek folytán többé nem függetleníthető a témától,
hiszen kölcsönösen végig oda-vissza hatnak egymásra. Az, hogy a tárgyalt témára
mennyire felkészült az olvasóközönség, nem róható fel egyetlen szerzőnek sem.
Nehéz visszarabolni olyan témákat, melyeket a napi bulvár kisajátított, s ezt a
kisajátítást minduntalan elismétli. Ha van is irodalmi előzmény – Szöllősi
említ néhányat a cikkében -, a traumaszöveg mindig egyedi lesz, másképpen, mint
a fikció. Sokkal érzékenyebb kapcsolat fűzi majd a valósághoz, melyből előbb
kivették, majd egy megkonstruált nyelven közreadták.
Érdekes
momentum, hogy míg voltaképp közmegegyezés alapján egyes témák kiszorultak a közbeszédből,
igen nehezen szivárognak vissza az irodalmiak közé, s nyernek ott létjogosultságot.
Ki tudja, még hány olyan téma van, melyhez épen emiatt félve nyúlnak egyébként
elhivatott szerzők?
Aki
úgy veszi a kezébe a Megszámolt babákat, mint pusztán egy könyvet,
felháborodhat nyers, vulgáris nyelvezetén. Irodalmi szempontból elemezve még számtalan
egyéb, akár egyéni szempont is fölmerülhet. A lényeg, hogy – bulvárosan szólva
– a téma senkit nem hagy hidegen. A bántalmazás jeleneit érdemes úgy olvasni,
mint az eseménysorozat részét, nem pedig öncélú vallomást. A szöveg mindenkit
annyira visz közel a témához, amennyire ez lehetséges, így a közelítés vagy a
távolítás egyénre szabott és különbözőképpen valósulhat meg.
Ebben
a szövegben rengeteg minden van összeszedve. Nem klasszikus értelemben vett
regény, hanem tudatfolyam. Töredékekből áll, melyben az elbeszélő voltaképpen
azt sem tudja, hogy az egészet kinek mondja el. Olyan eseményektől próbál
szabadulni, melyek a személyiségét születésétől kezdve meghatározzák. Ha a
valóságban tényleg szóhoz juthatna egy ilyen Niki, számára az önkifejezés egyetlen
módja a kibeszélés lenne. Őt sosem kérdezték meg, akar-e beszélni róla. Elkezdte hát magától.
Czapáry
Veronika:
Megszámolt
babák. Scolar, 2013. 256 oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése