Gervai Lea: Kezek

1.

A fekete kéz megcélozta nyilával Európa szívét. A lomha óriás nem ugrott arrébb, hanem kitépte ingéből és odatartotta egész mellkasát.

Aztán, mint aki meggondolta magát, minden népéből odavett valamennyit maga elé, milliókat taszítva a halál, vagy a nyomorúságos élet mezsgyéjére. Melyik magyar férfi gondolta volna, ki a sorozási plakátot elolvasva, bátran és elszántan jelentkezett a háborúba, hogy a karácsonyt lövészárokban fogja tölteni? S vajon ki faggatta volna értelmét annak, hogy pontosan milyen fáról hullnak le ama levelek, melyek, ha földet érnek, a bakák aznap már ismét az anyaföldön hajtják álomra fejüket?

Csöngettek. József az állvány előtt állt és elmélyülten vizsgálta a vásznat.  Még üres volt, vonzóan fehér, legalábbis a festő számára, aki friss és csillogó tekintetével egy perc alatt milliom ecsetvonást festett rá képzeletben.

- Lujza – kiáltott József és mosolygott. – Valaki jött.

A nő kisietett az ajtóhoz. Kissé izgatottan dobogott a szíve, alig néhány hónapja volt asszony, lassan szokta az új életformát, hogy egy tanár felesége. Egészen megkönnyebbült, miután kinyitotta az ajtót. Zsombor állt előtte, a férje tanártársa és kebelcimborája. Intett a kezével, hogy jöjjön be. Nem jókor érkezett, mert a tanár úr éppen festéshez készülődik. De a barátja számára mindig szorított időt a számára oly kedves foglalatosságok között.

- A trónörökös – szólt Zsombor, arca halálra váltan fehérlett. Egészen olyan színe lett, mint a táblakrétának. -  Ferenc Ferdinánd halott.

Lujza hátrahőkölt. Azt hitte, hogy ez egy vicc. Lassan értette meg a szavak jelentését, hiszen az előbb még a levest főzte a konyhában, húst aprított a pörkölthöz, és a tojásokat számolta át, kitelik-e belőle a galuska és a piskótatészta. Délután az Angol Parkba készült barátnőjével, így annyit főzött, hogy a ház ura ne maradjon vacsora nélkül, még véletlenül se éhesen.

A vendég belépett, végigsietett a hosszú folyosón. Tudta, merre kell menni, mert a hír közlése nem tűrt halasztást. A következő órákat a pamlagon ülve vagy az asztalt körbeállva töltötték el. Az asszony elpakolta a gondosan előkészített eszközöket, a festékekre visszacsavarta a kupakot, az ecseteket vászonba tekerte. Csak az állvány maradhatott elöl, azt József nem engedte a sarokba állítani. Neki az olyan volt, mint másnak a gyermeke, csak még nem hozta létre, még születőben volt. Amíg hallgatta Zsombort, grafitjával a vázlatfüzetébe skiccelt ezt-azt. Lujza tudta, milyen feszültté teszi őt az, amit hall. A legszívesebben hazaküldte volna a másik tanárt, de az illem úgy kívánta, marasztalja ebédre. Szótlanul két főre terített. Neki semmi étvágya nem volt, ezért leült a konyhában és az üres tányér fölött hallgatta a kiszűrődő szófoszlányokat.

- Meglásd – mondta Zsombor. – Éltetik a királyt, mintha ő halna meg értük és nem fordítva.

- Hagyd – válaszolta József és lefogta barátját, aki folyton felállt az abrosztól, s járkált, mint a felbőszült oroszlán. - Meddig tarthat ez a cirkusz. Öt, maximum hat hónapig.

- Ez nem egy csoda – kiáltotta a másik tanár. – Biztosra veheted, hogy mindkettőnket elvisznek.

Lujza be akart menni és megmondani a vendégnek, hogy illetlenül viselkedik. Épp elég baj ez az egész, minek tetézni. Aztán megjött Mili, és az ő sima, egyenes homloka meg a nevetős-kék szeme majdnem egészen megvigasztalta.

- Olyan lesz ez nekik, mintha csak elutaznának – mondta Mili és nevetett. -  Jönnek és mennek, hiszen megszoktuk már. – Az öcsémet nem viszik, gondolta szorongó szívvel Lujza. Hiszen csípőficama van. De József egészséges, és ha így van, elviszik. A többit ki tudja.

 

2.
Nem látták, honnan penderült eléjük az asszony. Elöl hiányzott a foga, ami selypegőssé tett a beszédét. Van az emberekben egy belső hallás, ami ilyenkor felerősödik. Lujza állt és tartotta a tenyerét, körülötte zsibongó járókelők, az Angol Park, akár a méhkas.

- A kisasszon tételkedik – mondta a cigány nő, és erősen Lujza szemébe nézett. Előzőleg egy papírbankót akart kicsalni tőlük, s mutatta, hogyha átköti egy hajszálukkal, éjfélkor elvinné a templomba és így levetetné róluk a rontást. – Két férfi között van és úgy.

Mili fölnevetett, egy kis erőltetés volt benne, mellé rengeteg életerő. Lujzának nagy szüksége volt most arra, hogy valaki odébb húzza. Mindig nagy hatást gyakorolt rá az ilyesmi. Ez a nő itt a kopottan csillogó ékszereivel, a tiritarka szoknyájában, piszkos bőrrel és a rossz fogával ínséges időket idézett meg számára. Elszorult szívvel gondolt arra, ha a jövő tényleg megjósolható és csak egy papírbankóba kerül, nem szabad sajnálni. Inkább a biztos rossz. Ő azt választaná.

- Nem fog visszajönni – mondta a nő.

- Tessék? – Lujzának forgott a gyomra, túl nagy volt körülötte a zsivaj és a por. Savanyú szájszag csapta meg az orrát, a nő nagyon közel hajolt, szinte suttogta a szavakat.

- Nem fog visszajönni. – Forró tenyere égette az övét.

Mili választotta szét az összebogozódott ujjakat, keze hideg volt, mintha márványt tapintott volna. Fönt a sötét égen varjak vonultak, mély szárnycsapásokkal, kikanalazva a levegőből a fényt és az oxigént. Barátnője a homlokára tette a kezét. – Neked lázad van. Bírsz jönni egy kicsit? Ott egy asztal, menjünk arrébb.

Lassan kitisztult előtte minden, s bár úgy hallotta, valahol a közelükben összetört egy pohár, valójában csak az asztal lapjához koccant oda, mert Mili szódát rendelt s már hozták is gyorsan, sok volt a vendég. Ittak és Mili belédiktált egy szelet apró darabokra vágott dinnyét. Úgy nézett körül, mint aki mély álomból ébred, már nem látta az idegen asszonyt, csak barátnője mesélt el újra mindent.

 

3.
József elgondolkodva simítgatta szakállát.

- Mostantól nem én fogok tanítani, galambocskám – felelte, hosszú szüneteket hagyva szavai között. -  Hanem énnekem fognak újat mondani. – Nagyot sóhajtott. Szinte látni lehetett, hogy ez a sóhajtás kifújja fejéből a terveit. Ennek első jele az volt, hogy az utóbbi hetekben ritkábban nyúlt a borotvához. Eltökélt szándéka lett elegáns és külsejének méltóságot kölcsönző arcszőrzet növesztése. Tekintete elveszítette korábbi csillogását. Megviaszosodott, akár egy panoptikum-figuráé. Mozgása lelassult, mint aki tudja: innentől kezdve nem ura gondolatainak, tetteinek, mert más lett a narrátor; ide-oda rángatja majd őt, akár egy marionett bábut.

Lujza legszívesebben megrázta volna, bizonyos napokon meg is pofozta volna őt. Miért lett ilyen passzív, mikor mindig is alakítója volt sorsának? Az volt, amit akart. A reggeli tojásrántottától kezdve a tanítványoknak feladott leckéig. Remek tanár volt és nagyon jó ember – hogyan válhatott ilyen élőhalottá?

Talán szoktatni akarja őt a gondolathoz, hogy magára maradhat, hiszen tényleg megözvegyülhet, akár az első, frontszolgálatban eltöltött hét alatt. S a szavak, amiket használt, végképp nem illettek hozzá. A szavak együtt öregedtek meg vele. Körülnézett a konyhában és Lujza nem az asztalt, a bútort, a főzéshez használt edényeket látta, hanem a jasznaja poljanai állomást; József az öreg Tolsztojjá változott, aki hamarjában összeszedett holmijával a lelki gondok és a demencia szorításában a vonatot várja.

Vajon a front milyen tehetséget és rátermettséget követel majd tőle? Azért nevelte ki őt az ország sok ezer férfitársával együtt, hogy most, a kellő pillanatban elküldje? A férfiaknak ezer joga van az élethez, gondolta keserűen Lujza, de a kötelesség is ezer: kiharcolni a haza fennmaradását, melyhez a nők akármennyi csecsemőt szülhetnek, szükség esetén a magatehetetlenek és a túlkorosak kivételével minden ép férfinak menni kell.

 

4.
A háború, mint egy hívatlan vendég, beosont az országba, mindenütt ott volt, kiirthatatlan élősködő, elpusztíthatatlan vérszívó. Mire a levelek lehullottak, a katonák nem jöttek vissza. A nők többé nem a naivák lágy tekintetével nézték, ami körülöttük zajlott. Szemükben megjelent a vizsgálódás, mindenben azt keresték, ami a túlélésüket szolgálta.

Lujzának nem volt maradása abban a lakásban, ahová csak egy éve lépett be először s ahol József megkérte a kezét. Többnyire a Garai utcában tartózkodott, a szüleinél. Úgy segédkezett anyjának a háztartásban, mintha nem lett volna saját helye, hol meghúzhatta magát. Túl fájdalmas volt hazatérni oda, ahol egykor Józseffel voltak boldogok. Nem volt vegytiszta ez a boldogság, mert apró szennyeződések kerültek bele a külvilágból. Lujzának gyakran eszébe jutott a jóslat, egy homályos szelete a jövőnek, amiből ő túl sok következtetést vont le a jelenre vonatkozóan. Milivel soha többé nem beszéltek erről, el is keveredtek egymástól, mert barátnője az elsők között özvegyült meg és visszatért Erdélybe.

Lujza kényszerítette magát, hogy egy-egy napra ott maradjon a Pacsirtamezőn, a saját lakásában. Üldögélt a fehér huzattal letakart pamlagokon, az üres vásznat hol falnak fordította, hol meg vissza.   

Máskor meglegyintette az unalom szele, többé már nem kívánkozott az Angol Park fái közé, unta látványosságait. Mélyről jövő erő munkálkodott benne. Talán nem akart több fájdalmat okozni magának avval, hogy kisétál oda és minden lépésnél Józsefre emlékezik.   

 

5.
Kiléptek az utcára. Mama gyűlölte a vidék szagát, melyben a füst a disznóölésre emlékeztette.

- Remélem, boldogok lesznek ezek a nyavajások – morogta. Megállt és fülelt.

- Zongora – szólt hirtelen és felvonta szemöldökét. Kezével összefogta nyakán a kabátot. – Az kell ezeknek. Az úri naccságáknak.

Lujza nem mert fölnézni. Attól félt, József ott áll majd előtte és kérdőre vonja a zongora miatt. Négy cekkerben vitték haza az árát. Mit volt mit tenni, a csere volt az úr. Cserébe volt mit enniük.

- Ha nem érjük el a vonatot – folytatta mama -, itt kell éjszakáznunk.

Megszaporázták lépteiket, nem néztek a szembejövőkre.

 

6.
Három hét óta nincs levél.

Lujza a Garai utcában ül, az egyetlen épen maradt hokedlin. Hogy elterelje gondolatait, melyek amúgy is agyon nyúzzák minden áldott percben, jegyzeteket készít a teendőiről.

Egy orvoshoz jár takarítani. De az anyja azt mondja másoknak, a lánya bejárónő. Az orvos, Dr. Gottfried Eduárd különben jó kedélyű, nagyhangú figura, nagydarab, de nem kövér és olyan udvarias, mint hat másik. Nem valószínű, hogy elviszik. Inkább ő hozzá küldik haza a sok sérültet lábadozni. Egy írónő férjét is, aki maga is orvos. Dr. Gottfried ezt maga mesélte.

Lujza masszírozza a homlokát, halántékát nyomkodja az ujjbegyével, de nem érzi magát jobban.

Ez az ötödik évszak, gondolja és kinéz az ablakon. Vacak idő van, félig még nyár, de az ősz sebesen közeledik. Hajnalban hideg van és este is, kendővel a hátán üldögél a nyitott ablak mellett. Ha bezárják előtte, pánikba esik, azt képzelve, soha nem tud kimenekülni onnan.

Hiszen mindig szerettél itt lakni, kislányom, mondogatja a mama.

Igen, mondja Lujza. Mikor béke volt és nem háború.     

A legjobb most Eduárdnál lenni. Elpepecsel a takarítással, ő ugyan nem szégyelli. Azzal is telik az idő, és József bármikor megjöhet.

Amikor Józsefre gondol, elszomorodik. A teljes tudathasadás állapota ez, kétség és remény között. Az asszonyokról a háború elfeledkezett vagy nem kér belőlük.

Lujza alig várja, hogy megjöjjön az igazi ősz és a köd beborítsa az egész várost. Nem akar ismerőssel találkozni, az esélyeket latolgatni.

Mi jót várhat még, mi jöhet olyan, ami még nem volt? Szauerné három fiát küldte a csatamezőre. Fiatal, vékonydongájú jószágokat és most remegve várja vissza őket, se éjjele, se nappala nincsen az óta. Pedig a legnagyobb éljenzők közé tartozott a szerencsétlen, és most tessék.

Legalább ha volna valami közvetlenebb útja a kapcsolattartásnak. Rosszabb ez így, mint a börtön. A postára nem lehet mindig számítani, azt is csak emberek csinálják.

7.

Reggel fölkel, rendbe szedi a lakást. Felmossa a követ, legyen mit összejárkálni az apjának és az öccsének, mikor feljönnek a műhelyből. A haját szorosan feltűzi a feje tetejére vagy varkocsba fonva hordja. Nem fog vele hivalkodni, pedig szép, sűrű, olyan, mint az oroszlán sörénye. Szürke, testhez álló ruhát húz, amit magában rabruhának nevez. Csak az anyaga jó, bírja a strapát. A cipője még nem kell talpalni, nagyon vigyáz rá. Elmegy reggelit vásárolni, parizert, töpörtyűt, kis darab kenyeret. Megjön a mama a piacról, bemutatja a szerzeményeit. Hétvégén lemennek vidékre, ami ételt fölhoznak, a következő héten azt eszik.

Átmegy Edgár doktorhoz, kivasalja a selymes ingeit, megszagolja a párnákat, melyeken ott az előző éjszaka nőjének illata. Mikor másodszor járt itt és egyedül maradt a lakásban, meghempergett az ágyneműben. Ágyékának forró lüktetését alig bírta csillapítani. Józsefre gondolt, szinte érezte, ahogy borostás arcát odanyomja az övéhez és szorosan átöleli a derekát.

Kopogtattak. A valóság mindig megöli az álmokat, még mielőtt az álom ölhetné meg a valóságot. Szörnyű és örök harc ez, hogy melyik a jobb? Néha az élet, és egyre ritkábban az álmok.

Kiszellőzteti a szagokat, mert az illat hamar elillan. Olykor talál egy elejtett hajtűt, nyaksálat, selyemövet. Akkor beborul a kedve, maga sem érti, hogy miért. Nem tud parancsolni magának.

Ki van adva, hogy főzhet kávét, a maradékot meg kell hagyni. Edgár szereti megmelegítve. A múltkor főzött neki grízes laskát, mert az édesanyja küldött egy üveg finom lekvárt. Ínycsiklandozó barackdarabkák voltak benne. Legszívesebben az egészet befalta volna kanállal.

Különben sokat fogyott, ráfért volna az evés. Amikor leül ebédelni Edgárnál, gyakran Józsefre gondol, mi lehet vele a lövészárokban. Erre a gondolatra forróság önti el a gyomrát és szeretne mindent kiöklendezni.

Megöltek egy prostituáltat a Garaiban, arcról ismerte. Mikor ment hazafelé, már le volt takarva a tetem. Azt beszélték, összekaszabolták az arcát szegénynek. Erre tényleg elhányta magát, kár is volt aznap ebédelni. Ahogy csak bírt, futott a kapualjhoz.

Nincs mit szépíteni rajta, nem sok hiányzott, hogy kivesse magát az ablakon. Majd eszébe jutott, hogy két hete nem járt a lakásában.

Elsietett otthonról.

 

8.
Támadás, visszavonulás. Ez a háború. Miért, mit gondoltál, mi más?

József a Garai utcában ült, az ép hokedlin. Lujza kerülgette őt a tennivalói közben, hogy a napi rutint be tudja tartani. A lakásukba még nem mert vele átmenni. Fél, hogy megtudja a zongorát. Pedig biztosan sejti.

A férfi megpaskolja az asszony fenekét és magához húzza. Még a múlt században voltak együtt, úgy érzi. Coitus interruptus, csak erre van idő. Lujza ma nem megy Edgár doktorhoz, ám estére idegesség fogja el a tétlenségtől.

Kimennek a Duna-partra, Lujza fölszed néhány lehullott falevelet. József nincs itthon a gondolataiban, csak a teste sétál feleségével kézen fogva. Nem fogadkoznak, ahhoz mindketten fáradtak.

József azzal a gondolattal alszik el, hogy mi lenne, ha felvágná az ereit.

Lujza nem tudja eldönteni, a már megszokott napi rutin a fárasztóbb vagy az, hogy itthon van a férje.

 

9.
Magához jött haza, mondta Edgár és mosolygott. Amíg maga van, addig ő jönni fog.

Edgár ezt nem értheti, gondolta Lujza. Úgy fogja föl, mint valami külföldi munkát. Ha a norma teljesül, a férfi hazatérhet.

Ez egyáltalán nem így van. Az urak az ország vezetésében és a vezérkarban kitalálják a harci állásokat. Ami több mint egy munka. Odavezénylik a katonáikat, tartani kell a frontot, szó szerint. Edgár sült csirkét eszik puha kompóttal, este-reggel fogat moshat, mentával dörgöli az ínyét, szájvízzel öblöget. Két asszony dolgozik a keze alá. Mostanában az édesanyja is hozzá járkál, mintha Lujza bármiféle veszélyt jelentene a pozíciójára nézve.    

Tény, hogy sokat ügyel, és nagyszámú magánbetege van. Némelyiket csak meghallgatja, mint dobog a szíve és veszi a levegőt. Kevés nő jár hozzá mostanában. Lujza x-et rajzol a noteszébe azokhoz a napokhoz, amikor igen.

A múltkor randevúra hívta őt. Lujzát ekkor szörnyű érzés kerítette hatalmába. Nincs egy ruhája, amit fölvehetne. S különben is, neki férje van, aki cseppenként ontja a vérét a hazáért.

A Szauer-fiúk hazajöttek, mindhárman megsüketültek. A szemük éleslőszer, nem szabad rájuk nézni. Szerencse, hogy az állapotuk miatt nem mesélnek az őket ért szörnyűségekről. De az anyjuk boldog és az egész Garai utca szerint miatta tartják magukat.

Egyébként új prostituáltak is vannak, a régieket már elvitték szerzett betegségeik.

Lujza elhatározást tett, hogy jó darabig nem megy a közös lakásuk felé. Meghagyta a házmesternek, hogy sürgönyözzön, ha valami probléma akad.

Míg ezt átgondolja, az ép hokedlin üldögél. Maga elé képzeli Józsefet, ahogy vonatján visszatér a lövészárokhoz. De a férje arca elé tolakszik Edgáré, rendületlen mosolyra húzva száját.

Két év óta most először: Lujza is elmosolyodik.

 

10.
Munkások szürke csoportjai a gyárakba igyekeznek, a műszak végén haza. Sok gyerek és asszony is van közöttük. Aki hadiüzemben dolgozik, nem kell harcolnia.

Tisztviselők fellege az eget kémleli, egyelőre ők is kimaradtak a háborúból. 

A keleti front eseményei miatt menekültek érkeztek a városba, Kárpátaljáról, Romániából. Kisimult arcú halottak az utcakövön. Meg lehet szokni, hogy ennyi az élet. Mindenkinek annyi, amennyit hajlandó megélni, mondogatja Szauer bácsi, míg körbesöpri az udvart.

Lujza nem tud megnyugodni, az ösztönei mást diktálnak. Hiszen még nincsen vége. Addig nem szabad, nem lehet bizakodni.

 

11.
Mikor legközelebb Edgár doktorhoz megy, Lujza egy fiatal leányt talál a hálószobában. Arca rózsás a láztól és eléggé köhög. A doktor édesanyja ül mellette, mikor meglátja Lujzát, ölébe ejti a kötését. A leány nehezen gyógyul. Mindenesetre Lujza nem akarja tudni, honnan érkezett.

Edgár ismét randevúra hívja. Lujza latolgatja az esélyeit. Hiszen férjes asszony, nem lesz holmi ingyencseléd. Nem lesz hosszú az eljegyzés, ha sor kerülhet rá. Józsefről hónapok óta nincsen hír. A Szauer-fiúk megnősülnek. Boldog mosollyal ülnek süketségük csendjében, míg az egész Garai utca körülöttük mulat és őket ünnepli.

Az urak Magyarországa ment a háborúba, de ki tért onnan vissza?

 

12.
Lujza mégis húzza-nyúzza a döntéshozatalt, némán vívja lelkiismeretének harcait.

Edgár nem engedi őt a lakásba lépni. Elmennek a Duna-partra. Nem lehet rendes anyagot kapni a varráshoz. Szerencsére nyár eleje van, Lujza előveszi a régi ruháit, amiket életben hagytak a molyok. Friss érzés keríti hatalmába: megint szabad élni.

Edgár megkéri a kezét.

Lujza igent mond.

 

13.
A prostituáltak az öncsonkítók mellett állnak a Garaiban. A nők olyan erősek lettek. Inkább mások pusztuljanak el, mint ők. Lujza órákig sirat egy-egy szerencsétlenül járt fiatalt, olykor idősebbet is és reméli, hogy József jól van a lövészárokban. Bírja és haza fog jönni. Elmondhatja neki és meg fogja érteni.

 

14.
Ritkábban mennek vidékre. Jegyet kapnak és a többiekkel sorban állnak kenyérért, húsért.

Lujza temetésekről álmodik, egyszer saját magát, máskor Józsefet látja sírba téve.

A Thököly úton esküsznek Edgárral. Eleinte sűrűn látogatja anyjáékat a Garaiban, aztán igyekszik elfelejteni az egyetlen ép hokedlit, a semmire való kilátását az udvarról és a harmadik emelet bezárt ablakainak idegőrlő magányát.

 

15.

A közös lakásukba megy. Azt hiszi, várandós, ezért utána orvoshoz igyekszik.

A papírjait akarja elhozni, nem néz se jobbra, se balra.

Kicsit leül az egyik pamlagon, hogy kifújja magát.

Csikordul a kulcs a zárban.

Lujza nem mozdul. Határtalanul fáradtnak érzi magát és nem csak az állapota miatt.

 A cigányasszonynak nem lett igaza. Senkinek nem lett igaza. Az uraknak, a munkásoknak és a hivatalnokoknak sem. Józsefnek, Lujzának és Edgárnak sem. A kezesbárányoknak és a báránybőrbe bújt farkasoknak sem.

Lujza minden hónap első vasárnapján kimenőt kér a férjétől, de nem tudja senki, hova megy olyankor.

A vászon lassan készül. József minden alkalommal újrakezdi a munkát, ha a vászon betelt.

Harminchárom képe van eddig.

Lujza nézi, ahogy rajzol.

 

 

 

 

 

         

 

 

    

       

   

 

      

Egy könyvről

Az  tös  uszon,  gnap  élután  gy nő  ült  elünk  zemben.

 agyon  ép  olt,  mi  zt  lleti.  ekintetéből  ak úgy  radt az erő.

Rajongva  éztük.

De ő  tnézett a fejünk  ölött.   emmi  sélyünk   em  olt,  mi  zt  lleti.  Idősebb is  olt  álunk  örülbelül  úsz  vvel.

Én  udtam,  ogy  ki ő!  

Egy  íres  rónő.  emrégiben  alóságos  árványt  ndított  el  új  egénye,  elyben  ülönös  yomdahibák  olytán  gyes  zavak  lejéről  emaradtak a betűk!

A könyv  olyan  após  ett,  ogy  ors  másutánban  sszesen  armincszor omtatták ki.

A járvány z gész  ilágon  égigsöpört.  egyven  elvre  ordították le,  az  rónő  ámtalan  évéműsorban  erepelt.  A könyvben edig indig  jabb  s  jabb  avak  lejéről  iányoztak a betűk. 

 riási  űjtőláz  lakult  ki az  rszágban.

A pedagógusok  ggódni  ezdtek.  edig  uda  ó  móka  olt  így  eszélgetni  gymással!  Ezt  ak  az  rtheti  eg,  ki  aga is  ipróbálta.  Olvasókörök  lakultak, a lapok  ónapokon  eresztül  ásról se óltak,  akis az  rónőről  s az ő  ülönös  önyvéről.

  zt  zonban  indenki  udta -  ivétel  élkül -, ogy  az  agycirkusz az  agycirkusz.  eszélyes  állalkozás  olt,  ert  az  mberek  irtelen  az  agyuk  öbb int  íz  ázalékát  ezdték  asználni!

Nem  olt  öbbé  nnyira  rdekes tthon  lni  s  ámítógépezni.  elyette   iáramlottak  z    tcákra,  eszélgettek,  ól  rezték  agukat. Úgy  ezdtek el  ársalogni gymással, int a régi  smerősök.

  urcsa  rzés  olt!  apról  apra  obban  ent. A világ  laposan  egváltozott. Az skolák új ódszer lapján ezdtek anítani ( énytelenek  oltak).

A könyvet  zonban egy apon eszüntették!  öbbé  em  ehetett  öbb  éldányt  eszerezni előle. A szichiáterek atz angoztatták a tévében,  ogy a dolgok  ossz  elé  ndultak. Egy  lyan ilágban  ezdtünk el  élni,  int a Virágot Algernonnak ímű  örténetben a gyöngeelméjű  őszereplő.

Ma  ár  ak a Fővárosi  agycirkusz  elirata  mlékeztet a fenti örténetre. Az rónő  elkes  ívei ma is  akran  egállnak a Városliget  mlített  ontján. önnybe  ábadt  emmel  ézik a hiányzó n etű  elyét. S  omdogatják  oldogan:  ogy  olt,  ogy  olt!  mikor  a táblát  ki  krták  erélni,  atalmas  iltakozást  erveztek  llene.

A munkások  em  udták  icserélni a táblát. Az  agycirkusz elé endőrök is  ivonultak.

Végül  eálltak az autogramkérők  orába. Szolgálunk s védünk, ondta z gyik. Az gybegyűltek  riási  apsviharban  örtek ki.   

Az   rónő  ost  új  egényen  olgozik,  morf  ilág  ímmel.

Készült a Librarius.hu Toll a füledbe! című pályázatára.

 

Ami pedig a beküldött 4 pályamunkából az oldalra kikerült:

 

http://librarius.hu/2014/05/03/jasso-judit-szalag/

Szemét show

- Mai első vendégünk a szeszélyes hulladék.

Kigyulladt a taps-felirat, ám igazi közönség nem volt. A bűz miatt kényszerültek nélküle fölvenni ezt a részt. A showman (bizonyos AB) és a szeszélyes hulladék egymással szemben foglaltak helyet. Bár AB-nek kezdettől fogva az a kellemetlen érzése támadt, hogy a szeszélyes hulladék  mindenütt ott van a stúdióban.

- Sok szó esik mostanában rólad. Ezt hogyan éled meg? Nagyon népszerű lettél.
- Igazából nincs kedvem erről beszélni – csörömpölték a konzerves dobozok, puffogták a használt pelenkák, zörögték a szakadt műanyag szatyrok.
A műsorvezető riadtan hátrébb gurult a székében, mert a hadonászástól használt kábítószeres tű, csomagolt és csomagolatlan kutyaürülék meg rothadó ételmaradék potyogott az asztalára. A penészes bevonatú, egykor finom falatokat a szeszélyes hulladék azonnal visszarabolta és bödönszájába tömte. Pléhcici – röhögött zörögve, mialatt az utolsó cseppeket is lecsorgatta a torkán a sörös dobozokból.
- Mégis, ha néhány szóval jellemezhetnéd a mostani hangulatodat? –kérdezte AB.
A szeszélyes hulladék halk, remegő zörejekkel válaszolt.
- Hullámzó – és használt rágógumi után kezdett kutatni hatalmas bendőjében, hogy lufifújással derítse jobb kedvre magát. A piszkos rózsaszín, mocskos fehér, rohadó lila árnyalatban pompázó lufik, mint a böfögés, törtek elő és berepkedték a stúdiót.
- Mi a helyzet a szelektív hulladékgyűjtéssel?
- Halottnak a csók – selypegte a vendég. Kisimítgatta a popcornos zacskókat, fölhalmozta a krumplihajakat, megpróbálta összeillesztgetni a tojáshéjakat. AB az asztalra csapott.
- Nem lehet ilyen egyszerűen véged! – kiáltotta. – Miért adod meg magad ennyire könnyen? Küzdened kell! A léted a tét! – Azzal megmerevedett egy mozdulatban, melyet leggyakrabban a Szoborparkba száműzött faragványok esetében láthatott a nagyérdemű.
- Nincs értelme – zekegte a szeszélyes hulladék. Mit zekegte! Hahogta, ficsegte, rocsogta, happogta, nyeszegte, irdította, surdogálta, zurrogta, zenebonálta körbe a stúdiót.
- VAN értelme! – ordította AB. – Itt és most közlöm veled, hogy könyvet fogok írni rólad!
A szeszélyes hulladék megrángálta magát, össze-vissza, előre-hátra rendezkődött. Nem tudta, tovább surdogáljon-e, vagy elég lesz a happogás. Az amorf szemétrészek a torkát görgölőzték, ettől kicsit hehegett, de gyorsan abbahagyta. Elkezdte magát visszadobálni a konténerbe, melyben a felvételt megelőzően begurították. Az iménti pillanatnyi csöndet jejegés, ruppogás, zergés, treppelés, nyúgás, harampolás, nyiszirgés, kunnyozás, suvítás, bumbulás váltotta föl. Egerek és néhány patkány szaladt a fedőre, hogy akrobatikus mozdulatokkal precízen becsukják utána. (Ismét kigyulladt a taps-felirat, a szemétlakók meghajoltak, majd megszettyedt hátsójuk riszálásába kezdtek).
- Hölgyeim és uraim, a szeszélyes hulladék! – harsogta AB. S mikor a kamera ráközelített, legszebb, intim együttlétekre tartogatott hangján még hozzátette:
- Hamarosan a könyvesboltokban. 

 

Készült a Librarius.hu Toll a füledbe! című pályázatára.

 

Ami pedig a beküldött 4 pályamunkából az oldalra kikerült:

 

http://librarius.hu/2014/05/03/jasso-judit-szalag/

< változás >

Mikor új szelek fújnak, ennek hatására az egyik ember nekivetkőzik és pucéran beleszalad, míg a másik magára vesz még egy kabátot és arrébb lép.

Nem volt olyan nagy dolog október huszonharmadika, mondta régebben a nagyanyám. Előző este moziba mentünk.

Minél többször gondoltam végig ennek a két mondatnak a jelentését, annál ritkábban kaptam a szívemhez. Pontosabban szólva mindez semmit sem volt le a forradalom jelentőségéből, csupán megállapítás volt az egyéni sors szemszögéből nézve. Visszaszámoltam, anyám is akkoriban foganhatott. Az anyaméh csöndjét nem zavarta a történelmi vihar.

Pedig mekkorát fordult a világ az óta. Külön intézetekben kutatják. 

Régi barátnőm, Ági több mint három éve Melbourne-ben él a családjával. Akkor pakoltak össze, mikor itthon az első „megszorítások” szó elhangzott. A vízumot Dublin-ban várták ki,

ám tavaly karácsonykor Ági szinte menekült Budapestre. Havat akart látni. Ez már több volt a szokásos családlátogatásnál. Alig léptek Magyarország légterébe, máris posztolta, hogy itthon van. Holott annak idején nála jobban senki sem akart elköltözni. Menekülni a változásba. Bárhol jó, ha nem jó otthon. A gyerekekkel már küzdenek, nekik az angol a fő nyelv. Ott kint hamar elkopik a magyar szó, az ember ilyenkor azokat is oda kell dobja a megváltozott életkörülményeknek. Összekapaszkodva túl lehet élni a kulturális sokkot, ügyesen be lehet lakni a gyönyörű ausztrál kertvárosi házat. Csak az ember ilyenkor már fél. Nehogy változzon valami. Vagy ha igen, sodorja minél előbbre.

Csukd be a szemed és mondd föl Márait. Őt sem olvassák az unokái, magyarul semmiképp.

Talán nem is a változás a lényeges, hanem az, mekkora.

Másrészt valahogy mindig egyértelmű, hogy az ember mikor áll sorsdöntő változás előtt. Elsősorban, ha választani készül. (Olykor parlamentileg.) Hasonló szótöve van a „válik” és a „válás” szónak, ráadásul értelmük is megkettőzhető.   

Lehet „elválni valakitől”, meg „válni valamivé, valakivé”. A válás továbbá érthető családjogilag, azon kívül fejlődéspszichológiailag is.

Kevésbé finom kifejezés, de nagyon kifejező „váladék” szavunk. Valami nagyon sűrű, esszenciális anyag elkülönülése.

Átvitt értelemben ilyen lehet annak az egyénnek a viselkedése, aki – megérezve a veszélyt, hiszen abból bőségesen van a változásban -, előre menekülve írja meg a saját sorskönyvét, mialatt fittyet hány a nemzetsorsra. Egyszerűen kivonul, s másik országban keresi a boldogulást.

Ha valakinek nincs lehetősége a menekülésre, visszabújhat a csigaházába, s így akkor sem vesz tudomást a történelmi forgószélről, ha az körülötte tombol.

Az ember választ. Ahogyan a buddhizmus hattyúja tejet a víztől, Hamupipőke a borsót a lencsétől, Mózes a Vörös-tengert.

Nagy erő ez. Kényszerítő, és emiatt roppant kényelmetlenségeket okozhat. Kicsit az ember maga is kettéválik olyankor, duplázódik, kettőződik. Átlép egy másik dimenzióba, csak azt viheti magával, amit önmaga elbír.

A változásban mind egyedül vagyunk, s hiába kiáltjuk el a másik nevét, senki sem fog segíteni. Ettől függetlenül sokakban csillapíthatatlan a változás igénye, minden bizonytalanságával, összetettségével együtt. A változás te magad légy, s ha ezt most megértettük, akár neki is láthatunk.  

Készült a Litera Újraértelmező szótár című pályázatára.

 

Éva songja

Zsugori! Te rohadék, zsugori anyám,
Ki eladott az életnek júniusi
Napon, az életnek piacán.
Hordozta terhét kilenc hónapig.
Leült, hogy kioldja fejkendőjét,
(Ki mondta, hogy arcod eltakard?
Te rongy! Te unott varangy.)
Közben megindult a lába közt
A lé, vajúdni kezdett, fordult
Balra-jobbra, de kipottyantani
Nem tudott.

Bordáiba kapaszkodtam.
Feszítettem hangtalanul bőgve
A cudar rácsokat,
Nem voltam készen az élet
Színpadára állni.
Rongyaitól undorodtam,
Bele akart kötni alsószoknyájába!
Cipőjét eladta közben
Egy szántóvetőnek, ki
A piacra épp-hogy betért. A dög
Vizet vett a pénzen, szomját
Csillapítsa és megmossa kezét.

Csűrtem-csavartam rongy
Anyám belét, apró lábammal
Úgy megtaszajtottam,
Semmiféle kézen-közön
Ki ne okádjon magából.
Bűzös lehelete nem volt kámfor,
Lélegzett ki-be, sírva-ríva.
Nem akartam még a világra
Jönni, nem tudtam nőstényi nevét,
Sem azt, hogy kell köszönni.

De győzött a vér. Ömlött és vele
Ömlöttem én. Anyám odatett
Maga mellé, mikor végre
Kézbe vett. Fonnyadt emlője
Helyett fityiszt kínálva evésre.
Te rongy, te rohadék, sosem
Kereslek meg, tőlem
Eltávoztál, érjen utol a halál,
Akkor kiáltsd másvalaki nevét.
Utolsó leheletig kísértlek én,
Színésznő az élet színpadán!
De anya nem leszek, te rohadék.
 

Mint roncsautó, mit az Idő

 

Mint roncsautó, mit az Idő szedett

Szét, a metró bejáratánál parkol.

Időnként egy-két sarokkal odébb

Gurul vagy idegenek eltolják.
 

Körme sötét, mint a friss halottaké,

Arcvonásai akár fenyegető ujjak,

Rázkódnak a többi járókelő felé,

Ím a hiábavaló élet hirdető-táblája.

 

 

Ella Björndäll: A szakállas nő

 

 

Jött a szakállas nő és utána

Többé semmi nem működött

Úgy, mint azelőtt.

Másnap fölkeltek a nők,

Akik addig az igaziknak számítottak.

S elgondolkodva láttak

A reggeli arctisztításnak.

A tonikos vattapamacson

Az a pici piszok

Valahogy sokkal vastagabbnak

Tűnt, szinte mocsoknak.

Egyesek úgy kezdték dörgölni

A bőrt, mintha egyenesen

Le akarták volna vakarni

Magukról. Aztán égető pírtól

Szűkölve mentek dolgozni.

A férfiak néhány napig

Úgy tekintettek

A bulvárlapok címlapján

Feszítő aktmodellekre,

Mint rossz helyen éktelenkedő

Foltokra.

„Mit kerestek itt?

Biztosan azok vagytok, amiknek

Látszotok?”

Az emberek az identitás hálójában

Vergődő halak,

Elvarázsolt hercegek és hercegkisasszonyok,

Akiket azonban elfelejtettek

Visszaváltoztatni azokká,

Akik addig voltak.

Mindez az uniós parlamenti választások

Előtt, amelyen mindenkinek ugyanúgy,

Felelős állampolgárként illik részt venni

És szavazni.

a z e l fel e d e t t h á z i a s s z o ny

Ezt alex nem gondolhatta komolyan. Sosem

Vette jónéven, ha megkértem rá,

a feltekerést.

Ez agyrém, szívem, bízd valaki másra.

Kezet mosott és ment aludni.

De a dühe már térdig ért, mire

Észrevettem, a dolgok

Mire készülnek ellenem.

Betört a fal. Vagy a fejem.

Sokat vagyok itthon, nem

Emlékezhetem minden mozdulatra.

alex kérte végül, kössem meg

az anyjának karácsonyra azt a

kis fehér mellényt.

engedelmesen feltekert.

szinte beesteledett addig,

mire leültem.

a behúzott

függönyök homályában hirtelen

álmosság jött rám. aztán

a fal eltörött, a fejem meg,

hirtelen -

alex kérdezte, bekiabálva:

szívem, jól vagy,

elkezdted már a pulóvert?

mit válaszolhattam volna neki.

alex elment. az aftershave illata

beszüremkedett a kulcslyukon.

suhintás vagy dőlés volt-e,

a tűzoltók mondják meg.

a fonalam nélkül láthatatlan vagyok.

nem tudom, visszakaphatom-e,

valaha is.

alex, ha mondjuk, nem jön vissza,

várnom kell jövő karácsonyig.

A szöveget a fotó ihlette.

https://www.flickr.com/photos/alex-stoddard/5598256641/

Ella Björndäll: Anyák napja alkalmából

Anyák napja alkalmából

Korán keltem. Fogmosás után

Lebontottam a ruhahegyeket,

Amik pedig a hétvégén

Rendíthetetlen nyugalommal

Épültek a szobákon keresztül.

Egyél, mondtam, de Ilse azt felelte:

Majd később. Most edd meg, válaszoltam,

A bundás kenyér melegen jó.

Van hozzá kecsöp, kérdezte Ilse.

Mindig meglep valami oda nem illő

Dologgal. A csokis perec mellé

Salsaszószt kér, a csoki öntetes

Fagylaltot forró hasábburgonyával

Falja.

Peter és Ilse vásárolni ment.

Kuncogva jöttek vissza,

Hátuk mögé egy-egy szál

Gerberát rejtettek. Az egyiket

Kivittem a kertbe, letéptem

A szirmait és egyesével

Szélnek eresztettem.

Anyámmal így egyeztünk

Meg nem sokkal a halála előtt.

A másik szálat a legszebb

Vázánkba tettem.

Ebédre mindenkinek elkészítettük

A kedvencét. Peternek brokkoli krémlevest,

Ilsének lasagnát, és egy hatalmas tál

Brownie-t, mindannyiunk örömére.

Ilse folyton elszaladt közben,

Mert halaszthatatlan csetelnivalója

Akadt valamelyik barátnőjével,

Vagy meglátott valamit a kertben.

Vagy csak úgy.

Peter fölvetette a kérdést, mi lenne,

Ha sütnénk neki egy kis lángost?

Ilse addig könyörgött, míg aztán

Összedobtunk két epres gyümölcstortát.

Mondd, anya, te mit ennél még,

Kérdezte Ilse. Nevettem és azt

Feleltem neki, hogy az én koromban

Már nem olyan telhetetlen az ember.

Csöngettek. Váratlanul

Átjött Kristiina a családjával.  

Délután írni és festegetni

Szerettem volna.

Mosolyogva megállapítottam

Magamban, hogy ennek a tervnek

Bizony lőttek.

Mikor a gyerekek kiszaladgálták

Magukat a kertben,

Sétálni mentünk az óvárosba.

A gyerekek bújócskáztak a falak között,

Mi ketten Kristiinával komolyan

Lépkedtünk mögöttük.

Megtárgyaltuk a belpolitikát,

Az időjárást –mintha október lenne-,

Kristiina elmesélte, hogy a kis Hanussi

Milyen ügyesen szavalt az óvodában

Az anyák napi előadáson.

Cserébe elmondtam, hogy Ilse pedig

Második lett az iskolában

A prózamondó versenyen,

Maga mögé utasítva egy nyolcadikos

Fiút (akibe éppen szerelmes volt).

Odaértünk ahhoz a híres cukrászdához,

Amit a tévében is reklámoznak.

Öt gyerekorr tapadt a kirakatüveghez,

Muszáj volt bemenni.

Az ínycsiklandó kínálat láttán

Ilse fölkiáltott:

Hiszen semmi szükségünk sincs ezekre!

Csupán egy kiló sós süteményt vettünk,

Aztán visszatértünk és az utolsó

Morzsáig fölcsipegettük

A brownie-t, a lángosokat meg

A gyümölcstortát is.

Milyen szerencse, hogy ennyit

Sütöttünk! – mondta Ilse

S átölelt.

Szeretnék még nagyon sokáig

Itt lenni neki. Ezt kívántam

Anyák napja alkalmából,

Ami egészen olyan egy nőnek,

Mint egy plusz születésnap.

Már nem bántam az írást és

A festegetést. Anyák napja

Csak egyszer van egy évben.

A többire meg bármikor

Ráérünk.

  

  

  

Igazi öröm az ilyen visszajelzés :)

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=739886602728447&set=a.604942856222823.1073741827.604938529556589&type=1&theater

Ki akar beszélni róla

„Anya szerint meghamisítom a valóságot. Nem igaz abból semmi, Niki, amit te mondasz, annyira jól tudsz hazudni.” 

A megszámolt babák olyan könyv, melynek végére érve az olvasó tele van kérdésekkel. A „miért” lüktető tanácstalanságát nem váltja fel megnyugtató hepiend. Azonban a leírtakat nem lehet másképp elmondani, mint így; ennek egyelőre több komoly akadálya is van.

Traumaszöveg a bántalmazó családban nevelkedő gyermekről. A főszereplő, Nikolett személyisége nem a megszokott fejlődés útján halad. Egy kislány, aki egyetlen jól kiszámítható rítusban létezhet igazán: ha megszámlálta babáit, s ha mindegyik hiánytalanul megvan.

A traumákat ma javarészt a bulvár birtokolja. A hírfalók világában – rég nem pusztán híréhség van - nem telhet el nap a kellő mennyiségű vér és áldozat nélkül. Ennek az a következménye, hogy sokszor magánügyeket látunk peregni, a valódi okok megmutatása nélkül, ilyen módon többnyire az értelmetlen halál tükrében. „Megakadályozható lett volna”. „Ember embernek farkasa” lett, az (ön) pusztítás mítoszának rengetege világméretűvé növekedett. A pszichológusok hol „kiterjesztett öngyilkosságról” magyaráznak, hol meg arról, hogy a bántalmazó korábban maga is bántalmazott volt. Ahogy sarkított példával élve Rubin Szilárd Aprószentekjében mondja a sorozatgyilkosságok miatt kivégzett Jancsó Piroska: „Mert engem farkasnak neveltek.”

Hol kezdődik ez az egész? A szövegben elejtett utalásokat olvasás közben föl kell szedegetni: „Irma például az ételben nem tudott soha megálljt parancsolni magának, az apám meg a szexuális vágyaiban, mondja a Mami.”  

A bántalmazás eredetileg nem Nikivel kezdődik, hanem a nővérével, aki végül belehal a tortúrába. Később két kisebb testvér születik, akik sértetlenül nevelődnek. Az anya legidősebb gyermeke halála fölött érzett gyásza viszont féktelen dühkitörésekhez vezet, s ezeknek lesz áldozata Nikolett. Aztán: a két szülő között a kapcsolat eleve félrecsúszott, mivel ebben a családban a férfi lenézi a nőt.

Az apát nem ítélik el törvényesen, de az anya tudja, hogy a nővér kínzásában és halálában tevőlegesen részt vett. Őt tartja felelősnek a széthulló családért, s alárendelt helyzete miatt sem védheti meg tőle másodszülött lányát. Ráadásul az apa eleinte védelmébe fogadja Nikit, látván, hogy az anyja dühe elől rendre hozzá menekül. Az apai szeretet azonban sosem lehetett a helyén, hiszen hamarosan megkezdődik a kislány molesztálása. A szülők, mivel másképp nem tudnak megszabadulni tőle, újra meg újra „elteszik az útból” Nikit. Gyermekük a meghalt másikra és a bűneikre emlékezteti őket.  Az anya naponta megveri, az apja éjszakánként zaklatja. Ami a legszörnyűbb ebben az egész históriában, hogy a kislány újra meg újra felmenti szüleit, és önmagát hibáztatja bántalmazó viselkedésük miatt.

Szöllösi Barnabás a regényről írott kritikájában[1] így fogalmaz: „Czapáry regényének fő intenciója, hogy egy bántalmazott lány elméjének belső valóságát ábrázolja stilizált nyelven keresztül. Száraz, egyszerű tőmondatokban fogalmaz, gyakori halmozásokkal, szóismétlésekkel, melyek a kislány tudatlanságát, naivitását hivatottak érzékeltetni. Ugyanakkor a könyv homályos jeleit adja, hogy ennek a naivitásnak az elvesztéséről is szólni kíván.„

A babák megszámolásának rituáléját másik irányból is megközelíthetjük. Niki –akit anyja lekicsinylően debilleánynak nevez - óriási erőfeszítéseket tesz azért, hogy a normalitás határán belül maradjon. Az egész tudatfolyam-leírásnak semmi más értelme nem lenne akkor, ha csak az elbeszélő reflexiója lenne. A babák elvesztése azért fenyegető számára, mert saját testi és lelki épségét is veszélyeztetik. Félelmeit is a babákon keresztül tudja kifejezni. Ha a babák meghalnak, attól tart, hogy akkor ő is megsemmisül. Ennek a tudata mindenütt ott van, illetve a lehetősége is. Annak ellenére, hogy életében az események menetrendszerűen zajlanak, iskolába jár, barátokat szerez, napjait a fenti körülmények miatt mégsem a gondtalan gyermekkor jellemzi. Amikor az apa, Tibor elkezdi elrejteni előle a babáit, ez a gonosz tréfa kezdettől fogva arra sarkallja Nikit, hogy minden erejét összeszedve még akkor is köréjük rendezze a gondolatait, ha nincsen otthon. „Amikor az óvodába kell mennem, távol vagyok, folyamatosan csak arra gondolok, hogy mi lehet velük, és rettegek, hogy amikor megjövök, valamelyiket nem fogom megtalálni, légyszi, ne tedd el a babáimat, mondom az öcsémnek, Zsoltinak, de úgy látom, nem veszi komolyan.”

A babák annyira fontos szerepet töltenek be Niki életében, hogy számára élnek. „Amikor éjszaka egyedül vagyok a szobámban, csak a babák hangja tud álomba ringatni, de úgy nem tudok elaludni, hogy kettő hiányzik, nem tudok elaludni. Utána pedig nem akarok felébredni.” „Ha megnézem, hogy vigyáz a kicsinyére a Sári baba, megkönnyebbülök, mert megvédi őt. Melléfekszik, és vele van egész nap, úgy védelmezi.”

A tárgyak életszerűsége éles kontrasztban áll egyrészt a családtagok érzéketlenségével, másrészt e nem leplezett borzalmakkal szemben külön-külön tanúsított viselkedésükkel. „ A Mami szerint nekem el kéne költöznöm hozzá, mert igaz, hogy ő sem bír engem elviselni, de nyugodjak meg, ő hisz Jézusban, és Jézus mindenkin segít.” (A Mami az apa nagypapa második felesége, a történet szerint kétszer is magukhoz veszik a kislányt.)

„Az Őrimama szerint az anyám, amíg itt[hon] lakott, nagyon szép volt, amíg nem rabolta el a gonosz férje, az apám, akinek nagyon sok pénze van, de ő tudja, hogy nincsen jó helye a lányának, viszont nem tud ellene tenni semmit […] „  „A Nagyapa azt mondta, hogy legyek hálás az Ida néninek, akit én Maminak hívok, hogy magához vett, és nevel évekig, ezért csak akkor hívhatom Maminak, ha ő erre külön megkér, különben ő az Ida néni. Nagyon beteges családból vagyok, a nővérem is eltávozott az élők sorából, és ő gyűlöli a fiát, de ezt soha nem mondhatja el neki.”

A családban az apai nagynéni férje is bántalmazó: „Szép, egészséges kislány leszel, most megvizsgálunk, és felveszi a fejére azt a kör alakú valamit.” A nagyszülők vallásosak, de a hitük misztikus és félelmet keltő a gyermek számára: „Mindig megkérdezem őket, hogy hol lehet Jézussal találkozni, de nem tudják megmondani. […] A szívedben van, mondja, és ha rá gondolsz, érezni fogod, de én hiába akarom, nem érzem Jézust, a Mami szerint ez az én hibám. Sosem fogom érezni, hogy hol van, soha, soha, mert láthatatlan.”     

Az elbeszélő hangja végig azt a hatást keltheti az olvasóban, hogy nem egy, hanem több személy mondja el ugyanazt a történetet. Mintha egyetlen bántalmazott sem merné elmondani azt, ami a valóságban vele megtörtént. Ugyanakkor ha – például terápiás okokból – az egyéni történeteket szétszedjük és felfűzzük egy kvázi új történet szálára, akkor a motívumok ismétlődése lehetővé teszi az egyéniség megőrzését, s az egyéni fájdalmak kimondását.

A traumaszöveg az elmondhatatlanról beszél. Tehát aki a tettel, mások tette miatt kilökődik, vissza tud-e kerülni a közösségi létbe pusztán szavakkal? Milyen tere és ideje lesz annak, akitől elvették a gyermekkorát? Nehéz kortársként írni erről a témáról, mert nincs idő- és térbeli elhatárolódás, rátekintés a témára. Más humán tudományok, pl. pszichológia, szociológia, jogtudomány foglalkoznak vele, s ebben az esetben, ha az irodalom beemeli kanonizált témáinak sorába, először a téma nyelvét kell megtalálni. Ennek a kísérletnek lehetünk szemtanúi, amikor magunk is részeseivé válunk a babák megszámlálásának, ha megértjük Niki szenvedéseit, és végig viszolygunk. Ehhez nem lehet sterilen hozzáállni,

Szintén Szöllösitől citálva:  „Czapáry Veronika jó író, a Megszámolt babák pedig jól megírt könyv, de nem szervesen lélegző anyagból született regény, hanem olyan feladat módszeres teljesítése, amelyet az író önmaga elé kitűzött."

A kritikus itt azt a fontos momentumot emeli ki, hogy a megírás során a szerző a valóságot a fikció szintjére fordította, mintha a fő szándék a trauma irodalmiasítása lett volna.

Azonban ennek megértéséhez a szerzővel készített interjúból szükséges idézni[2]:

„A következő könyvem, amit már megírtam és a munkacíme Valamilyen Város, ebben Alice és Cincinnatus, két regényhős talákozik a regényemben (Alice Tükörországban - L. Carroll és a Meghívás kivégzésre - V. Nabokov) főhősei és azon tanakodnak, úgy hogy közben rengeteg kalandon mennek keresztül, hogy most valóságosak-e vagy sem, "csak" mert regényhősök és a regényemben találkoznak. A fikció és a valóság viszonyát kérdőjelezem meg, hol hogyan és mi történik, ami egy regényben megtörténik? Számot lehet erről adni? Tudom, hogy az egész 20. századi irodalomelmélet és filozófia erről szól, és homályos kérdésre csak homályos, kiszámíthatatlan válasz lehetséges.”

Tehát ezek alapján látnunk kell azt a szerzői koncepciót, amely a szövegszervező erőt biztosítja. A kohéziót, mely ennek folytán többé nem függetleníthető a témától, hiszen kölcsönösen végig oda-vissza hatnak egymásra. Az, hogy a tárgyalt témára mennyire felkészült az olvasóközönség, nem róható fel egyetlen szerzőnek sem. Nehéz visszarabolni olyan témákat, melyeket a napi bulvár kisajátított, s ezt a kisajátítást minduntalan elismétli. Ha van is irodalmi előzmény – Szöllősi említ néhányat a cikkében -, a traumaszöveg mindig egyedi lesz, másképpen, mint a fikció. Sokkal érzékenyebb kapcsolat fűzi majd a valósághoz, melyből előbb kivették, majd egy megkonstruált nyelven közreadták.

Érdekes momentum, hogy míg voltaképp közmegegyezés alapján egyes témák kiszorultak a közbeszédből, igen nehezen szivárognak vissza az irodalmiak közé, s nyernek ott létjogosultságot. Ki tudja, még hány olyan téma van, melyhez épen emiatt félve nyúlnak egyébként elhivatott szerzők?

Aki úgy veszi a kezébe a Megszámolt babákat, mint pusztán egy könyvet, felháborodhat nyers, vulgáris nyelvezetén. Irodalmi szempontból elemezve még számtalan egyéb, akár egyéni szempont is fölmerülhet. A lényeg, hogy – bulvárosan szólva – a téma senkit nem hagy hidegen. A bántalmazás jeleneit érdemes úgy olvasni, mint az eseménysorozat részét, nem pedig öncélú vallomást. A szöveg mindenkit annyira visz közel a témához, amennyire ez lehetséges, így a közelítés vagy a távolítás egyénre szabott és különbözőképpen valósulhat meg.

Ebben a szövegben rengeteg minden van összeszedve. Nem klasszikus értelemben vett regény, hanem tudatfolyam. Töredékekből áll, melyben az elbeszélő voltaképpen azt sem tudja, hogy az egészet kinek mondja el. Olyan eseményektől próbál szabadulni, melyek a személyiségét születésétől kezdve meghatározzák. Ha a valóságban tényleg szóhoz juthatna egy ilyen Niki, számára az önkifejezés egyetlen módja a kibeszélés lenne. Őt sosem kérdezték meg, akar-e beszélni róla. Elkezdte hát magától.

Czapáry Veronika:

Megszámolt babák. Scolar, 2013. 256 oldal.

---

[1] http://www.litera.hu/hirek/lathato-koncepcio

[2] http://nepszava.hu/cikk/1000362-az-arral-szemben