Egy nap
Nagymamám, Bollog Julianna emlékére
Hová lettek a családi ereklyék?
A szél macskahúgy
szagával permetez,
Fáradt vagyok, mégsem alhatom,
Megmosakszom és
elindulok.
Kopott kék az ég,
mintha sokszor mosták
Volna ki,
bárányfelhő-buborékok
Szaladnak sorban,
nevetve-pukkadozva
Hangtalan, föl a
sztratoszféráig.
Nem vittem túlzásba az
öltözködést.
Majd a napfény
kisminkeli az arcom,
A szél, mint szelíd,
álmos úriember
Elsimítja ruhám
gyűrődéseit.
Paparazzo vagyok,
lencsevégre
Szeretném kapni, ahogy
teszel-veszel
Az udvaron, mint akkor,
régen,
De halott vagy, lassan
három éve.
Sorrend nélkül jönnek
az emlékek.
A héven ülni olyan,
mint mindig is volt,
Az indulás izgalma
eltölt egészen,
Pedig nem hozzád
megyek; téged viszlek
Ott legbelül, minden
hónapban újra
Meg újra, szegény
szorongó lelked -
Beszél hozzám, mikor
bánatos vagyok
„Te voltál mindig a
kedvenc unokám”.
Mátyásföld a régi;
Hatalmas jószág, elterül.
Lassan hazaérünk,
mocorogsz bennem,
Kilencvennégy éve itt
születtél,
Kistarcsán és nem
mentél el innen,
Itt szülted meg mind az
öt gyermeked
Fölneveltél hármat,
köztük apámat
Ő féltett legjobban és
úgy szeretett.
Ahol én lakom,
keréknyomba fészkel
A madárcsicsergés, a
fák lombja ritkás,
Csikkek hevernek
szerteszét,
Mint különös fa torz
termései.
Városon a napfény sem olyan,
mint itt
Falun, ahol a nyugalom
terem –
Viszek virágot, mit
legjobban szeretek:
Hamvas őszibarackszínű
gerberát.
Anyám nem örül ennek,
sosem mutatja,
Talán szekfűt vár vagy
kardvirágokat
A gerbera szép, de túl egyszerű?
Jó lesz, súgod itt belül mosolyogva.
Megnézzük a Rózsa
utcát, a régi házat
Hátul az egykori ól,
jobbra pajta,
A kerted mindig tele volt virággal,
Talán magától termett,
nem is tudom.
Az idők végezetéig
tudnék így
Menni, annyira nyughatatlan
vagyok.
Csak addig ülök itt,
míg cipőm le-
Veszem és
kinyújtóztatom a karom.
Vándornak születtem, te
tudtad jól.
Nálad végtelenek voltak
a nyarak,
Mentünk temetőbe,
templomba, rokonhoz –
Mutattad, hogyan
éltetek ti régen
Ott falun, a várostól
nem messze
Mégis más volt a
törvény, a fontossági
Sorrend, ha sírtál,
szívedből tetted
S ugyanígy volt, amikor
nevettél.
Igazad van, pokolba a
bállal.
Elég volt a cirkuszból,
ez nem élet
Így, miközben csak
szerepet játszunk,
Mikor lehetünk csak
önmagunk?
A sírodnál te is
csöndes vagy bennem.
Elcsitítom lelkem
háborgásait,
Kifacsarom a haragot az
utolsó cseppig
Annyira szeretném, hogy
csak mosolyogj.
Mama, ugye tudok majd
igazán élni?
Amikor nevetek, nem
nevetnek ki?
Ha sírok, lemosom mások
könnyeit?
Kapok enni, mikor
megéhezem?
Vissza már könnyebb az
út, integetsz
Az ismerős, kicsi
templomtoronynak
Már hűvös a levegő,
füstszagú –
Eltelt egy nap, mire
csak legyintesz.
Egy nap, ugyan, az
semmiség, igazán!
Most sem térsz haza
üres kézzel, hisz
Nálad vannak a családi
ereklyék
Bár nem a táskádban, a
szívedben viszed –
Egykor fontos volt a
régen elveszett
Házasságlevél meg a hat
hold föld is
A padlás, a kamra, a
két hálószoba
A fotográfiák csecsemő apádról
–
De amire nem emlékszünk, nem fontos-
Az éleket az idő
lekerekíti,
Emlékeink sosem
veszhetnek el -
Szellemképüket az utódok őrzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése