A rajongás szabad ösvényein

Nézzük meg az alábbi mémeket. Az elsőn egy felirat: „elrabolja a szívedet - és a dvd-lejátszódat”. Jobbra a fekete-fehér divatfotó is lehet, míg a bal oldali színes marad a legközelebb ahhoz a valósághoz, mely miatt eredetileg készült.

A fotón az amerikai Jeremy Meeks látható. Azért övezi ekkora „csodálat” és „rajongás”, mert a felvétel közvetlenül a június 17-én történt letartóztatását követően készült, majd került a stocktoni rendőrség facebook-oldalára. Sokan profi modelleket megszégyenítő pózt látnak a felvételen, Jeremy kihívó tekintettel és büszke fejtartással néz a kamerába. A harmincéves férfit lőfegyverrel való visszaéléssel vádolják.

A Meeks-fotóból egy világméretű facebook-hisztériának köszönhetően néhány nap alatt vagy egy tucat mém keletkezett.

S ez még mind semmi.  Az alap rendőrségi fotó e cikk megírásának időpontjában már 97.646 like-ot kapott és 12.658 alkalommal osztották meg. Nem könnyű feladat elkülöníteni az érzelmi és a vizuális elemeket, mert e kétfajta szempont itt is, mint más felvételeknél, szoros együttest alkot. Akkor is ezzel a ténnyel kell szembenéznünk, ha egy rendőrség facebook-oldalát illetően folyik a diskurzus. A fotó nyilvánvalóan azért került publikálásra, mert egy bűnüldöző szerv hatékonyságának fokmérője. (Legalábbis eredetileg annak szánták.)

A majdnem harmincezer komment közül, mely Meeks mugshot-ja (rendőrségi fotója) alatt nem mindegyik pozitív. Akadnak igen keményen bíráló sorok. Egy nő arról ír, emlékszik, amikor néhány évvel ezelőtt két női bűnöző fotója kapcsán ugyanez történt. Egyiküket a lánya megölésével, a másikat kiskorú tanítványának megrontásával vádolták. Akkor az erősebbik nem oldaláról akadt szép számmal olyan, aki kendőzetlenül kinyilvánította vágyait. Most nők ezrei rajonganak egy bűnözőért, méghozzá tiniket megszégyenítő módon. Számtalan szív, hangulatjel és lelkendező kifejezés adja a többi olvasó tudtára, hogy ezt a férfit minden ellenvetés nélkül, szívesen látná maga mellett, vagy Hugo Boss-öltönyben, sőt, mi több, divatházak, például a Calvin Klein reklámarcaként.

Vajon fölmentheti-e Meeks-et a rajongó tömeg a popkultúrán belül villámgyorsan elfoglalt helye alapján a büntetőjogi felelősség alól? Pusztán azért, mert a külsejét szexuálisan vonzónak, vagy legalábbis előnyösnek ítélik meg?

Vagy a szabad véleményformálás jogán kialakult érzelmi nyomást érezzük e jelenség súlypontjában?

Izgalmas kérdések ezek, mert a láz nem tizenöt perce tart Meeks körül.

 A bulvársajtó azonnal felkapta őt, és alig öt nappal az ügy kirobbanását követően már arról cikkeznek, hogy „a jóképű börtöntöltelékből modell lehet”. Ha ez így van, Meeks előtt egyszerűen ott az „új lehetőség, hogy megváltoztassa régi életét”, vélik a kommentelők. Geeks fotójának lájkolói pusztán a külseje miatt eltekintenek az előzetes információk értelmezésétől, és egymással versengve küzdenek „érte”. Mindezt a pillanatnyi benyomások alapján, érzelmi alapon, minden rációt nélkülözve.

A stocktoniak egyébként megtehették volna, hogy letiltják a lájkolást és a kommentelést, azonban ezt érthető okokból mégsem tették. Most alaposan „ráfáztak” az esetre. Meeks-nek vélhetően egy lelkes támogatója (vagy támogatói) facebook- profilt is létrehozott., ahová – évvel ezelőtt készült - családi fotóit is feltöltötték. Láthatóvá téve azokat az időpillanatokat, melyekről a közönségnek addig nem lehetett tudomása. (Igaz, ilyen típusú közönsége sem igen akadt.) Eddig 191.000 kedvelője van a "közösségnek".

Legutóbb a kóros mértékű rajongásról és következményeiről a The Following című sorozat szólt, itthon Gyilkos hajsza címmel vetítették. Főszereplője Joe Carroll, egyetemi tanár, akit Edgar Allen Poe iránti szenvedélye tizennégy gyilkosság elkövetésére sarkall. A börtönből több alkalommal megszökik, méghozzá az egész Egyesült Államokra kiterjedő követői hálózatok segítségével. Sőt, fanatikusai egymástól függetlenül működő szektákat is alapítanak, ahol saját szabályaik alapján, társadalmon kívül élnek.

Úgy tűnik, időről időre számolni kell a hasonló elburjánzásokkal, mint a mostani, Meeks-et övező csodálók megjelenése. Mintha a világ nem kínálna elég lehetőséget arra, hogy bajba került embertársainkon segíthessünk. Nem kell börtöngruppinak lenni ahhoz, hogy személyesen is szimpátiánkat fejezzük ki a nekünk tetsző elítélteknek. Az ilyen irányú közös érzelmek gyűjtőhelye már a Facebook is lehet. Kérdéses azonban, hogy végül milyen „óceánba” gyűlik e rendkívül összetett érzelmek árja?