A rajongás szabad ösvényein

Nézzük meg az alábbi mémeket. Az elsőn egy felirat: „elrabolja a szívedet - és a dvd-lejátszódat”. Jobbra a fekete-fehér divatfotó is lehet, míg a bal oldali színes marad a legközelebb ahhoz a valósághoz, mely miatt eredetileg készült.

A fotón az amerikai Jeremy Meeks látható. Azért övezi ekkora „csodálat” és „rajongás”, mert a felvétel közvetlenül a június 17-én történt letartóztatását követően készült, majd került a stocktoni rendőrség facebook-oldalára. Sokan profi modelleket megszégyenítő pózt látnak a felvételen, Jeremy kihívó tekintettel és büszke fejtartással néz a kamerába. A harmincéves férfit lőfegyverrel való visszaéléssel vádolják.

A Meeks-fotóból egy világméretű facebook-hisztériának köszönhetően néhány nap alatt vagy egy tucat mém keletkezett.

S ez még mind semmi.  Az alap rendőrségi fotó e cikk megírásának időpontjában már 97.646 like-ot kapott és 12.658 alkalommal osztották meg. Nem könnyű feladat elkülöníteni az érzelmi és a vizuális elemeket, mert e kétfajta szempont itt is, mint más felvételeknél, szoros együttest alkot. Akkor is ezzel a ténnyel kell szembenéznünk, ha egy rendőrség facebook-oldalát illetően folyik a diskurzus. A fotó nyilvánvalóan azért került publikálásra, mert egy bűnüldöző szerv hatékonyságának fokmérője. (Legalábbis eredetileg annak szánták.)

A majdnem harmincezer komment közül, mely Meeks mugshot-ja (rendőrségi fotója) alatt nem mindegyik pozitív. Akadnak igen keményen bíráló sorok. Egy nő arról ír, emlékszik, amikor néhány évvel ezelőtt két női bűnöző fotója kapcsán ugyanez történt. Egyiküket a lánya megölésével, a másikat kiskorú tanítványának megrontásával vádolták. Akkor az erősebbik nem oldaláról akadt szép számmal olyan, aki kendőzetlenül kinyilvánította vágyait. Most nők ezrei rajonganak egy bűnözőért, méghozzá tiniket megszégyenítő módon. Számtalan szív, hangulatjel és lelkendező kifejezés adja a többi olvasó tudtára, hogy ezt a férfit minden ellenvetés nélkül, szívesen látná maga mellett, vagy Hugo Boss-öltönyben, sőt, mi több, divatházak, például a Calvin Klein reklámarcaként.

Vajon fölmentheti-e Meeks-et a rajongó tömeg a popkultúrán belül villámgyorsan elfoglalt helye alapján a büntetőjogi felelősség alól? Pusztán azért, mert a külsejét szexuálisan vonzónak, vagy legalábbis előnyösnek ítélik meg?

Vagy a szabad véleményformálás jogán kialakult érzelmi nyomást érezzük e jelenség súlypontjában?

Izgalmas kérdések ezek, mert a láz nem tizenöt perce tart Meeks körül.

 A bulvársajtó azonnal felkapta őt, és alig öt nappal az ügy kirobbanását követően már arról cikkeznek, hogy „a jóképű börtöntöltelékből modell lehet”. Ha ez így van, Meeks előtt egyszerűen ott az „új lehetőség, hogy megváltoztassa régi életét”, vélik a kommentelők. Geeks fotójának lájkolói pusztán a külseje miatt eltekintenek az előzetes információk értelmezésétől, és egymással versengve küzdenek „érte”. Mindezt a pillanatnyi benyomások alapján, érzelmi alapon, minden rációt nélkülözve.

A stocktoniak egyébként megtehették volna, hogy letiltják a lájkolást és a kommentelést, azonban ezt érthető okokból mégsem tették. Most alaposan „ráfáztak” az esetre. Meeks-nek vélhetően egy lelkes támogatója (vagy támogatói) facebook- profilt is létrehozott., ahová – évvel ezelőtt készült - családi fotóit is feltöltötték. Láthatóvá téve azokat az időpillanatokat, melyekről a közönségnek addig nem lehetett tudomása. (Igaz, ilyen típusú közönsége sem igen akadt.) Eddig 191.000 kedvelője van a "közösségnek".

Legutóbb a kóros mértékű rajongásról és következményeiről a The Following című sorozat szólt, itthon Gyilkos hajsza címmel vetítették. Főszereplője Joe Carroll, egyetemi tanár, akit Edgar Allen Poe iránti szenvedélye tizennégy gyilkosság elkövetésére sarkall. A börtönből több alkalommal megszökik, méghozzá az egész Egyesült Államokra kiterjedő követői hálózatok segítségével. Sőt, fanatikusai egymástól függetlenül működő szektákat is alapítanak, ahol saját szabályaik alapján, társadalmon kívül élnek.

Úgy tűnik, időről időre számolni kell a hasonló elburjánzásokkal, mint a mostani, Meeks-et övező csodálók megjelenése. Mintha a világ nem kínálna elég lehetőséget arra, hogy bajba került embertársainkon segíthessünk. Nem kell börtöngruppinak lenni ahhoz, hogy személyesen is szimpátiánkat fejezzük ki a nekünk tetsző elítélteknek. Az ilyen irányú közös érzelmek gyűjtőhelye már a Facebook is lehet. Kérdéses azonban, hogy végül milyen „óceánba” gyűlik e rendkívül összetett érzelmek árja?      

   

Akkor milyen mesét találok ki?

Tavaly, az Ünnepi Könyvhéten jelent meg Csender Levente új kötete. A Murokszedők tíz rövidprózát, tárcanovellát tartalmaz.

Ismerős az elbeszélői hang, mely az előző köteteket is jellemezte, a tömör, balladai előadásmód, a mesélő kedv. Most olyan témákról szól, melyek a hétköznapok történéseivel kapcsolatosak. A mindennapok szövetét bontogatja, kihúz egyet-egyet a kiálló szálakból, fölfejti, de a visszakötés lehetőségét nyitva hagyja.

Hol van az egyén helye a családban? Ha kell, ki tudja-e fúrni magát a romok alól? Van-e sorskönyv, előre megírva, lehet-e segíteni másokon? Miért olyan romolhatatlan a világjobbító szándék, s jó-e valamire? Determinált-e a sors? Ez mind a kötet vezérfonala. A történeteket a körkörös szerkesztés jellemzi, az utolsó kettő (Dekresszió, Hendrix) kivételével. Oda térünk vissza, ahonnan elindultunk. Többnyire már lezajlottak a hősök sorsára ható események. S mégsem pusztán emlékeik vannak, hanem félelmeik és elvek, melyek addigra túlnőttek rajtuk.

Mindjárt az eleje egy tanár dilemmájával kezdődik. (Egyszer majd el kell mondani…) „Ha a kisfiam rákérdez, hogy nagypapa hol van, akkor hogyan magyarázom el […] Egy ideig elhiszi, hogy fent lakik az égben, onnan vigyáz ránk, meg ilyenek, de aztán meg kell neki mondani az igazságot.” (5) A nagyváros komor keretet ad: például az iskolával szembeni házban rendszeresen pornófilmet forgatnak, „[N]éha kiszellőztetnek, kihajol egy-egy lengén öltözött nő vagy éppen férfi, máskor a függönyön át csak a sziluettjük látszik.” „[A]z utcát bámulom: túloldalán drogosok hívják a futárt az utcai fülkéből […]” Az elbeszélő többgenerációs családból érkezett, ennek szöges ellentéte a modern létforma antihagyománya, az egykeresős család, ahol az anya dolgozik, miközben hat is gyereket nevel. Mi történik, ha a családból kiemelik és kollégiumba küldik az egyik lányt? Elegendő ez a társadalmilag elfogadott lépés ahhoz, hogy az iskolakerülő élete a jó irányba változzon? „[…] Tizenhét éves. Szép kismama lesz. Fiatal, felkészületlen. Eszembe jut: neki is el kell majd magyaráznia a gyerekének, hogy miért nincs neki nagymamája, egy ideig megy a mese, hogy felköltözött az égbe, onnan vigyáz rájuk, de aztán eljön a nap, amikor el kell mondania, hogy hat gyereket egyedül nevelni éjszakai munka mellett sok, és hogy nagymama elfáradt, kimerült, és aznap épp nem nyitotta rá az ajtót senki.” (10) Az elbeszélő és az elbeszélt dilemmájának párhuzama a tragikus végkifejlet fölötti töprengésben találkozik.

A Tenisznek rögtön a címe fölveti a kérdést: hol vannak a párok? A női sors és a férfisors élesen elkülönül egymástól, közös metszete alig van.  A nő a neveltetésének megfelelő életet él, nagyrészt alárendelődik másoknak.  A férfi nem az erősebbik nem, hanem passzív, betegségekbe menekülő.

„Összement a világ”.  (11), vallja a csenderi hősnő, akinek élete még szépen indult „Hosszúak a végtagjaim, jól mozgok, meg tudom suhintani rendesen a labdát. Nagy jövőt jósolnak nekem. A teniszedzőm rám gerjed, bejön utánam az öltözőbe. Abbahagyom a teniszt. Otthon nem mondom el, hogy miért.” (11) Nem tisztázott, hogy a körülmények áldozata, vagy eleve nem állt mögötte a család, így megtartó erőre sem támaszkodhatott. Persze ment tovább, a kijelölt úton, mindig szorító körülmények között. „A harmincadik évben már nagyon utáltam a főnökömet meg a szülőket is. Meg a gyerekekből is folyt ki a b… meg és a k… anyád már a kiscsoportban.” (13) A válás után, részben az anyagiak miatt, nem kezdhetett önálló életet.   „Lottózok, hogy kifizethessem a Papát.” S van itt más is: (15 „A gyerekekre is fogtuk, de igazából gyávák voltunk.” (16) Ennek egyenes következménye az alárendeltség állandósulása: „Nincs férjem, de van anyósom. Befektettem a saját ágyamba, én meg kiköltöztem a nappaliba. Vele töltöttem a karácsonyt. […]” (16) Az egykori sporttevékenység, az öröm és a siker forrása átalakult, az évtizedek múltával időtöltéssé degradálódott. Mert a slusszpoén ugyancsak a teniszben keresendő – csak a fonákjában: „Miután hazaviszem a gyereket estefelé, a szomszédasszonnyal teniszezünk. Megcsörget, kimegyünk és a kerítés fölött adogatunk. Konyakot. Át a pohár meg vissza. Teli át, üresen vissza. Nagy meccseket játszunk.” (19)

Az Előzetes fiatal elbeszélője az időtlenségből, a semmittevésből váratlanul előzetes letartóztatásba kerül. A börtönben másfajta bezártság és napirend van. „Kilenckor villanyoltás. vaksötét. […] Hosszú éjszaka kérdőjellel. Mi van, ha nem írom alá?” (25) Aztán az evések ideje, napi fél óra séta, fürdés csak vasárnap. A kihallgatás lakonikus soraiból kiderül, hogy az elbeszélő előző nyáron egy pizzériában dolgozott diákmunkában. Egy év múlva a pénz reményében újra visszament, de kedvezőtlenebb körülmények közé. A munkabérét nem fizették ki, ezért kezdett dulakodni a főnökével. „Ütésváltás lett belőle.” (28) –és följelentés. A történet befejezésében elhallgatás: nem tudni, miért, de a feljelentést visszavonják, hősünket kiengedik. „Ez az úr elmehet, szól oda a portásnak az őr. Úr, mondom magamban. Megyek, vissza se nézek.” (30) Nincs megoldás, ugyanolyan váratlanul kerül ki, mint ahogyan bevitték.

A folt egy merő irónia, hősnője az összes közül a legmagányosabb. „Saroltának leégették a haját, […] és most nincs haja a tarkóján, egy öklömnyi helyen, és úgy kétségbe esett, hogy ki se megy az utcára […] nyugdíjasként nagyon sok szabad perce van, hát nézegeti egész nap […]” (31) Ez a sztori bagatell, önmagában lényegtelen mozzanatra épül. Ám kiderül, hogy Saroltát lelki problémák gyötrik, s ezeket paranoiásan kivetíti a foltra. „[M]eg van győződve, hogy Tibor összebeszélt a fodrásszal, hogy őt kicsinálja, hogy odavigyen egy másik nőt […]” A végén úgy várja a halált, mint egyetlen lehetséges pozitív fordulatot életében. Önsorsrontás a köbön.

A Kőbánya blűűűűz laza, stand-up comedy-s hangvétele a lakótelepi sorsot énekli meg. Különösen aktuális: hitelből vett lakás, ahonnan nem lehet elköltözni húsz évig. S kibírhatatlan szomszédok, az egész telep a periféria szélén áll. „A srácok az erkélyen tekertek egy nagy spanglit, elszívták, aztán ott röhögtek meg kiabáltak. Erős fiatalemberek, semmi dolguk a világban.” Nincs erőltetett szleng. A mai világ és a letűnt, boldog ifjúkor, amelyben az elbeszélő nevelkedett, kellő távolságban kerül bemutatásra. Tudunk, sőt, szabad nevetni, mert nincs a témára telepedő erkölcsi állásfoglalás. A Prána is egy kudarcról szól, ebben a történetben a nevelőapa önző, vallásos áhítata megakadályozza a családi kapcsolatok szorossá és meghitté válását. „Mondta, hogy figyeljem meg, ő pránát eszik, napfényt, mint a növények.” (52) „[A gyerek] mondta, hogy éhes, de a köcsög Laci nem ad neki enni.” (57)  Életidegen, ha az embert túlélik az eszméi, és a fantasztikus befejezés nem jelent lezárást, inkább egy lehetséges végkifejletet. A szerző nagyapja meghurcoltatásának története az Ülni hiába. „[N]agyapám, miután hazakeveredett a műtét után, vetetett nagyanyámmal két A/4-es füzetet, hogy megírja börtönéveit, de soha nem kezdett hozzá.” (61) A kötet legszemélyesebb darabja, egyben lehetőség is arra, hogy Csender igaz mesét mondjon.. „[…] minél többet foglalkoztam vele, annál több volt a fehér folt […]” (71) Hol ér véget egy történet? Hol lehetnek az elbeszélés, az elbeszélhetőség határai? Bár az unoka részben felkutatja a tanúkat, kénytelen maga pontot tenni a történet végére, és levonni a keserű konzekvenciát, mely egyben történelmi tapasztalat is. „Vége van, de nincs befejezve. Most már nem lesz.” (75) „Követtek egy hülyét, aki tömte a fejüket marhasággal, aztán ott álltak magukra hagyva a hadbíróság előtt.” (76) Tevékenysége mégsem volt hiábavaló. Ahogyan az első tárcában írja, az itt is érvényes hitvallás: „[..] de aztán meg kell […] mondani az igazságot. Azt pedig letuszkoltam valamikor jó mélyre, s nem foglalkoztam vele, de tudom, hogy ott van, azt is, hogy ki fog jönni.”  (5)

A Murokszedők címadó története egy asszonyé, aki cselekvő hősként jelenik meg. A hagyományok időtlenségével szemben, melyeket követnie kellene, ő saját időt szeretne, mert megérzi azt, hogy a sors és az idő kapcsolata szoros. Ebben az értelemben véve „egyszer élünk.” Ki akar törni abból a „(nép)mesei időtlenségből”, melyben a kötet csenderi hősei nem mindig képesek megcselekedni a maguk dolgát.   

„Itt hagyni a nyomort meg az italt és elhúzni Németbe a murokföldre dolgozni. Ott euróval fizetnek. Annak még valahogy a fogása is más.”  (77) Az „elmenni innen” aktusa egyben egy életformától való megszabadulást is jelent. „Csak menni előre.” (78) A novella naplószerű leírásokból áll, a karakter jól kidolgozott, de érezni, hogy az író nem meri elengedni a gyeplőt, hogy hőse megmutassa, mire képes igazán. „[…] a murokföld, ahol dolgozunk, olyan hosszú, hogy elképzelni is csak az tudja, aki állt már benne nyakig sárosan, térden csúszva […]” (78) Hazatérve megpróbálja folytatni a korábbi életformát, ám kudarcot vall.. „A németországi keresetemből, megvettük a konyhabútort, leelőlegeztünk egy tízéves Daciát és nekikezdtünk a gyerekgyártásnak.” (79) „Egy idő után anyósommal sem beszéltem, mert a fiával kisütötték, hogy mindenről én tehetek.”  (80) Egy kellemetlen incidens folytán megundorodik helytől és életformától egyaránt. „Ilyen a falu emlékezete, nem az igazságra emlékszik, hanem amire akar.” (81) „Mikor a keresztelő lejárt, én felgyógyultam, jól lefogytam, újra jelentkeztem a német transzportba […]” „Boldog voltam, mikor megláttam a murokföldet […]”  (83) Szeretője lesz török főnökének, majd a románc végeztével egy brassói  honfitársához kerül közel. A hazatérés, mellyel a körkörös szerkesztés érvényesülhetne, függőben marad. Nincs lezárás, csak a lehetőségek latolgatása. „Senki nem fogja tudni, hol vagyok. Megérkezik a faluba a mikrobusz és én nem leszek benne. Azt hiszik, Németben maradtam. Férjhez is mentem. Hadd irigykedjenek.” (87)

A kötet két utolsó darabja, a Dekresszió és a Hendrix nem kapcsolódik szorosan a bevezetőben felsorolt tematikához. Ez előbbiben a cím helyesen depresszió, az elírás-jelleg a nagymama elhallásából származik. A történet alapvetően e nyelvi humor köré szerveződik. Az utóbbi pedig egy road-novella. Nincs benne magvas erkölcsi tanulság. Inkább egy új hang próbálgatásaként értelmezhető, melyet bő humor jellemez.

Csender „jó meséket talált ki”, a teljesség igénye nélkül, de a történetek által kínált keretek között maradva. Még rengeteg ilyen elbeszélés-lehetőség van, melyben a tömör nyelvezet és a téma korrelál. Bár egyes kritikusok fölvetették éppen az írói nyelv nem-megfelelőségét Csender e kötetével kapcsolatban, mégis üdítő volt az ő mesélő kedve által megdolgoztatott novellákat éppen ezen a nyelven és formában elolvasni.

 

Egy reggel

Egy nő a buszon az Új Testamentumot
Olvasta.
Egyes sorokat piros ceruzával satírozott át.
A Könyv olyan volt, mint egy hatalmas
Füzet, a fedőlapon arany betűk:
Nuovo Testamento. Kétséget nem ébresztett,
Hisz tudvalevő, ami benne van.
(Ez a pszeudo-magabiztosság kissé zavart.)
Mint egy diák, aki felkészületlenül,
Vakszerencsére bízza magát, úgy szálltam le
A megszokott állomáson.
Hogyan lehetett volna minden mozdulatom
A korábbiakkal azonos?